Marie’s diary

Nem értem én ezt. Hát nem tudja, hogy holnap vizsga és ideges vagyok? Hogy jól esne egy drukkolok sms, email, két perc a telefonban, bármi, tényleg bármi. De nem. Semmi. Vasárnap óta megint semmi. Akkor is én hívtam, és úgy tűnt, hogy végülis ez most nem veszekedés volt, hanem “csak” lelket öntöttem belé. Legalábbis ő ezt mondta, idézem: “Végülis köszönöm, hogy felhívtál, és lelket öntöttél belém.” De akkor basszus, nem megbeszéltük százezerszer, hogy én szeretném, ha felhívna, vagy érdeklődne, ilyesmi? Megint azt mondta, amit most már több mint egy éve mondott utoljára. Hogy remeg a gyomra, ha csörög a telefon, és én vagyok. Miért, miért van ez? Én kedves vagyok, de azon kurvára bepöccenek, ha egyszerűen semmit nem bír kinyögni. Semmit, érted, két felnőtt ember és ott hallgat a telefonba. Percekig. Van, hogy tíz percig. Ez normális? Újabban azt szoktam csinálni, hogy amikor már azért kellően kínos, akkor felvetek valamit. Kérdezek valamit. Te mit gondolsz erről vagy arról. Pl. Háromszavas válasz, majd újabb hallgatás. A végtelenségig. A többiről már ne is beszéljünk. Nulla ambíció, lustaság ezerrel…Félreértés ne essék, én nem prédikálni akarok, nekem is van épp elég hibám. Lusta is vagyok, türelmetlen is, meg hisztis, meg durcás, és nagyon sokszor bántom, mert olyan hangon szólok hozzá, amit nem érdemelne meg. Nem rajta kellene levernem a dühömet, tudom én. Persze ez sem igaz így, de mindegy, ne részletezzük, nem ez most a lényeg.

De ettől még vannak álmaim, és tudom, hogy ha nyögvenyelősen is, de el tudok érni valamit. Magamért, azért, hogy legyen egy jövőm. Ő meg? Semmi. Egy dolog nem sikerül, és akkor már kész vége, ő nem kezd magával semmit. Ennyi volt. Érdekes hozzáállás, mondhatom. Ez a külföldön élés dolog is, engem nagyon vonz. Nem azt mondom, hogy örökre ott akarok maradni (persze még az is lehet), de az biztos, hogy nagyon szeretném kipróbálni. Ő meg? „Nem”. Nem, nem. „Miért te maradnál a kedvemért?” „Igen” mondom én, hát persze, hogy maradnék, ha van miért. De ezért, ezért a semmiért, nulla terv a szar munkájával (ami lehetne sokkal jobb is, csak kicsit akarni kellene), nulla terv velem, nulla terv úgy egyáltalán, akkor mégis miért maradjak? Talán már nem is a maradáson van itt a lényeg. Úgy az egészből kezd elegem lenni. Nem ezt ígérte, azt mondta, hogy imád, én kellek neki, jó, vagyok, amilyen vagyok, de vegyük már észre, hogy én is kurva sokmindent próbálok elviselni benne, ami nem tetszik.

Amúgy most már az is felmerült bennem, hogy valami egészen másra megy ki itt a játék. Csak ennek a három napnak legyen vége, és kiderítem. Épp a fordulón, hurrá, de meg akarom tudni. Mert ha most ezzel a viselkedéssel az a cél, hogy elmarjon maga mellől, hogy én unjam meg, és én szakítsak végül, akkor nincs értelme tovább ezt játszani. Mondja ki, hogy már nem kellek, nem szeret, idegesítem, nem akar velem közös jövőt (akkor kivel? Magával és a szüleivel?…). Kurva szar lesz, de ki fogom bírni, ahogy kétszer már kibírtam. Sőt, talán most már sokkal könnyebb lesz, mert most már tudom, hogy hiába adunk még sok-sok esélyt egymásnak és magunknak, nem fog menni. Nem egy a célunk, nem egy dolog hajt minket, nincs bennünk semmi közös, csak zrikáljuk egymást, bántjuk egymást, csak mert nem tudjuk megadni azt, amire a másik vágyik. A szerelem olykor nem elég. Másokkal is megesik.

Most valami elszorította a torkomat. Lehet, hogy a kezdődő influenzám, lehet, hogy a sírás. Nem mintha érezném a feltörő könnyeket, talán már bele is nyugodtam, hogy ez a kapcsolat sosem fog azzá válni, amivé én szerettem volna, nem leszünk házasok, nem lesz gyerekünk, nem lesz közös otthonunk, se jövőnk. Semmi.