Marie’s diary

Jah, hát ilyet mi nem tartunk. Mint tegnap megtudtam. Igazából csak azért bosszant, mert nem igaz már, hogy én csak ilyen hapsikat fogok ki, akiknek ez még csak említésre sem méltó. Még a legtahóbb bunkó is bír venni egy szál virágot, még a Föld legutolsó országában is meg tudnak emlékezni róla, és legalább annyit mondanak, hogy boldogot, de nem, neki ez a kurva magasabb eszme, neki ne mondják meg, hogy mit mikor csináljon. És én meg nem számítok, hiába fontos ez nekem, hiába vettem neki könyvet, olyat, ami érdekli, még csak nem is ilyen hülye szíves kis porfogó baszt, hanem normális dolgot, most akkor miért miért miért nem lehet azt tolerálni, hogy nekem ez fontos?? Anyu felhívta a figyelmemet, hogy nincs is nála kint kép rólam vagy legalább rólunk, azt mondtam, hogy nem zavar, de tudod mit? Zavar, mert akármelyik ismerőst nézem, igenis van kint a barátnőjéről kép, és nem holmi agyament embereket ismerek, hanem normális értékekkel rendelkező kultúrlényeket. És most, hogy ez a Valentin nap ismét ilyen kibaszott szarul alakult, és x idő elment a sértődéssel, sírással, egymás igazának bizonygatásával, mely végülis nem hozott megoldást, így most megint rohadtul nem vagyok megelégedve, és azt érzem, hogy jutna nekem ennél jobb is. És ez most nem hisztis picsaság, persze nyilván az is, hiszen a bőrömből nem tudok kibújni, de úgy érzem, hogy ha rajtam kívül az egész világnak azon része, aki párban van, az meg tud emlékezni erről a napról valamilyen formában, akkor az marhára nem fair.