Máris suli…

Még csak két nap telt el, de már tele van a fejem időpontokkal, olvasandók jegyzékével, és feladatok listájával. Minden sokkal rosszabb, mint vártam, az összes tárgyamból kétszer annyi a követelmény, mint gondoltam. Csoda, ha a félév közben a szemináriumokat meg tudom tisztességesen csinálni, nemhogy még szigorlatra készüljek, és még titkos szigorlatra is, és még vizsgákra is. Szörnyen lehangol. De talán majd a portugál vígasztal kicsit.

Arról már álmodni sem merek, hogy esetleg elolvashassam a Marie Antoinettet vagy Hugh Laurie könyvét. Örülhetek, ha a Tökéletes trükköt be tudom fejezni, mert aztán máris özönlik a nyakamba Vörösmarty, Eötvös monumentális regényei, tanulmányok, cikkek stb stb stb.

Apropó Tökéletes trükk. Nagyon tetszik a könyv. Jobban, mint a film. Persze még nem tudom, hogy mi a vége, és mivel elég sok a változtatás amúgy is, így könnyen elképzelhető egy alternatív befejezés. Amíg nem végeztem, addig meg nem akarok semmit elkiabálni.

Tádám

Megjött a gyűrűkatalógus :) És még a vizsgán is átmentem, csodálatos, csodálatos. A katalógus egy nagy borítékban érkezett amúgy, de nem Svájcból, ahogy gondoltam(reméltem?) hanem Budapestről. Mégpedig a belvárosból, a Párizsi utcából. Hát honnan máshonnan, nem? Most pedig elmerültem Bridget Jones kalandjaiban, pedig kurvára A nyelv és a nyelvek érdekfeszítő fejezeteit kellene gyűrnöm. Már csak egy nap. “Csak…”

Lustaság

Szörnyű vagyok. Úgy utálom magamat ilyenkor. Egyszerűen semmi sem bír rávenni a tanulásra, pedig nem keveset kellene holnap tudnom. De már nem érdekel. Mindig úgy gondolom, hogy amikor sikerem van, akkor az majd tökjól motivál, és hazaérek, azonnal nekiállok tanulni is. Hát hogyne…Azonnal fontosabb lesz, hogy mizujs a neten, melyik blogok frissültek, olvasgatás, ebédezés, pici pihizés, rákészülés a tanulásra, és hoppá már három óra van. Persze nem baj, itt az egész délután még, meg este is. Tovább teszem a semmit, közben agyalok, hogy miért nem hív a kedves, miért nem reagál semmit, esetleg mivel sértettem meg. Végül feladom az ezen agyalást is, és felhívom. Pont dokinál…Aztán visszahív később, én meg álmomból riadok…elaludtam a törikönyv fölött. Szuper. De ő legalább kedves a telefonba, semmi jele gondnak (én meg titkon már tervezem, hogy mit csinálok majd a szakítás után, szörnyű). Hipp-hopp máris este hat, hét, sorozatok, jajj közben olvasok, és tessék mindjárt éjfél, és még mindig ugyanott tartok. Sehol. De most összeszedem magam, hiszen imádom Portugáliát, a portugálokat, tehát nekem ezt tudnom kell. Legalább a összefüggéseket…Hosszú éjszaka/hajnal/reggel lesz ez.

Siker

Ötöst kaptam ma :) Klasszikus magyar 1., a felvilágosodás, V. B. P., a név mindegy, a lényeg a téma. Hajnali négyig fent voltam, olvastam a tételeket, előtte meg egész nap (kisebb blogolásnyi megszakításokkal) a kötelező szövegeket. Baromira feleslegesen. Miért nem láthatom előre, hogy mit húzok? Tényleg, én elolvasnék akkor is mindent, ha tudnék, de nem szivatnám magamat ilyen kis két órás alvásokkal. Vagy esetleg nem alvással. Szóval, miután nagy nehezen felkeltem, rohantam a suliba, hogy első lehessek. Persze kicsit még így is korán mentem, nem engedtek be. Na szép, bár így legalább tényleg lehetek első. Persze eddigre már el is ment a kedvem tőle, inkább szerettem volna, ha mindenki előttem megy, én meg a végén bekullogok, addigra talán minden tételt sikerül végigolvasnom legalább egyszer. Nyolcra végülis csak hárman voltunk ott, így ha akartuk, ha nem, mi lettünk az elsők. Szuper… Valami isteni sugallat lehetett, hogy még az utolsó pillanatban a tételek végére ugrottam, és a színjátszás helyett a regényről szóló felsorolásokat és egyebeket próbáltam megjegyezni. Ugyanis ezt húztam. Amikor megláttam, hogy tizenkettes, akkor nagyjából egy perc alatt leesett, hogy ez igen, jót húztam, örülés van. Írtam egy kis vázlatot, aztán kimentem elmondani. Kicsit nyögvenyelősen indult, eléggé összefüggéstelen dolgokat mondtam, felsoroltam az ötezer féle regénytípust, és itt le is állított. Kérdezte, hogy milyen vádak érték a regény műfaját, és ezt hogy próbálták megvédeni. Ebből összesen egy dolog jutott eszembe (még a vázlatírásnál) de a többire is tudtam valamit makogni, a segítő kérdései után. Aztán persze, hogy a szakirodalomba kérdezett bele, amit nem olvastam. Király. Pedig ez volt az egyetlen, ami még meg is volt. Persze nem estem kétségbe, végiggondoltam a dolgokat, és mondtam, hogy szerintem mi volt benne, miről írnak, mit kritizálnak. És eltaláltam. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy összeállt bennem ez az irodalmi katyvasz, és megértettem a felvilágosodás menetét. Ott a vizsgán. És józan paraszti ésszel (meg azért irodalomtörténeti háttértudással persze) de 80%ban eltaláltam, hogy miről szólt a szakirodalom, amit kezembe sem vettem. Aztán a Bácsmegyeyről kérdezett, erről elmondtam az infókat, ajánlás, sztori, abba kicsit bele is kérdezett, de mivel végigrágtam magamat rajta, így ezzel nem is volt gond. A végén még saját felvetést is szültem: azt kérdezte, hogy mi a furcsa ezekben a szerelmes levelekben, amiket az elején ír. És zsigerből tudtam, mindenféle előolvasottság nélkül, hogy énközpontúak, csak a rajongásról szólnak, semmi visszacsatolást (ezt így mondtam..) nem vár Mancitól, sőt azt is el merném képzelni, hogy Manci igazából nem is szereti őt, mindez csak képzeletének szüleménye. Wow. És ezt magamtól. Sárditól a “jól van megírva” és egy ilyen vizsga után komolyan kezdek elgondolkodni azon, hogy nem is volt hülyeség maradni a szakon!

Ez a mai nap is elvetélt ötlet

Tekintve, hogy ismét sikerült jó későn ágyba kerülnöm, és még csak nem is hasznosan töltöttem az időt, de legalábbis nem azzal, amivel kellett volna. Ugyanis egész este filmeztem, mellette pedig olvastam (vagyis inkább szenvedtem Bessenyei György A filozófus című drámájával). A Hetedik után bár szerettem volna végignézni a Szex, hazugság, videót, sajna arra eszméltem fel, hogy nem tudom, hogy hol tartunk, úgyhogy hagytam is, és inkább aludtam. Hét óra tízkor meg szólt az óra, de mint általában most is eléggé hidegen hagyott. Pedig még akartam kicsit olvasni, mielőtt elindultam volna. Végülis olvasni sikerült, blogokat főleg. A Bessenyei tanulmányt csak mérsékkel. (utazás alatt mondjuk elolvastam, tök érdekes, esetleg írok róla később)

Igazából az a baj, hogy megszoktam a nemtanulást. Vagyis azt, hogy nem tanulok, mégis mindig minden sikerül. Most is inkább ezer más dolgot csinálnék, csak ne kelljen tanulni, olvasni. Pedig annyira még nem is szörnyű, nem atomfizikát, vagy matekot kell tanulnom, „csak” sokat kell olvasnom, ráadásul viszonylag jó műveket, amik érdekesek, látókört szélesítenek. És mégsem megy igazán. Pedig holnap vizsga, már nincs több kibúvó, hogy majd holnap tanulok rendesen. Persze ez nem azt jelenti, hogy holnap ne tanulnék rendesen az utána következőre, de nem szeretem, asszem életem legrosszabb periódusai a vizsgák. Bármi mást. Ennél még órákra járni is szórakoztatóbb. Azt hiszem, hogy abbafejezem most az önsajnálatot és inkább tényleg tanulok.

Még akkor is, ha tudom, hogy mindenre már úgysem lesz időm, és holnap igenis azzal a borzalmas érzéssel fogok bemenni tételt húzni, hogy jaj csak legyen mázlim, csak ne az egyest, csak ne a nyolcast. Utálom ezt az érzést, mégis mindig sikerül elérnem a lustaságommal. Pedig nyilván tudnék ellene tenni, ezt is megtanulhatnám már.