Döntés

Szóval most már végleges az, hogy innen elköltözöm. Tudom, hogy akartam, és hogy milyen jó lesz majd, de azért akkor is szar érzés, hogy végülis ők döntöttek így, hogy akkor húzzak innen. Szar érzés na. Nem gondolom, hogy annyira rossz lakótárs lennék, fizetek, mint a katonatiszt, csöndben elüldögélek a gépnél, takarítok, mosogatok helyettük, szóval egy szavuk sem lehet. Kicsi nekünk ez a lakás, hát nemtom. Eddig valahogy nem volt az. Én simán el tudom mondjuk képzelni, hogy a nagytesó besértődött, nyivákolt otthon, hogy vele nem vagyok kedves, és kisírta, hogy húzzak már el. Hiszen eredetileg még sokáig maradhattam volna, legalábbis ezt beszéltük meg. Szal rossz
duma, tutira a két kiscsaj sírta ki, mert zavarom a köreiket. Jah bocs. Azért szar.
Bár jól fogadtam és látszólag lakótárs is megkönnyebült ezen, de akkor is. Bár talán jobb, hogy így alakult, később esetleg már rosszabra fordult volna a kapcsolatunk, pont az ilyen takarításos, mosogatós hülyeségeken. Így talán lehetünk barátok, bár azt meg kell mondjam, hogy tényleg jobb lesz így, egyre kevésbé szeretek ittlakni. És a tanulság: nem akarunk ismerősökkel lakni, csakis saját szobában akarunk lakni ezentúl. Én és én, hiszen én vagyok a magam legjobb társasága. Magammal nem tudok bunkó lenni, másokkal meg…

Valentin nap

Jah, hát ilyet mi nem tartunk. Mint tegnap megtudtam. Igazából csak azért bosszant, mert nem igaz már, hogy én csak ilyen hapsikat fogok ki, akiknek ez még csak említésre sem méltó. Még a legtahóbb bunkó is bír venni egy szál virágot, még a Föld legutolsó országában is meg tudnak emlékezni róla, és legalább annyit mondanak, hogy boldogot, de nem, neki ez a kurva magasabb eszme, neki ne mondják meg, hogy mit mikor csináljon. És én meg nem számítok, hiába fontos ez nekem, hiába vettem neki könyvet, olyat, ami érdekli, még csak nem is ilyen hülye szíves kis porfogó baszt, hanem normális dolgot, most akkor miért miért miért nem lehet azt tolerálni, hogy nekem ez fontos?? Anyu felhívta a figyelmemet, hogy nincs is nála kint kép rólam vagy legalább rólunk, azt mondtam, hogy nem zavar, de tudod mit? Zavar, mert akármelyik ismerőst nézem, igenis van kint a barátnőjéről kép, és nem holmi agyament embereket ismerek, hanem normális értékekkel rendelkező kultúrlényeket. És most, hogy ez a Valentin nap ismét ilyen kibaszott szarul alakult, és x idő elment a sértődéssel, sírással, egymás igazának bizonygatásával, mely végülis nem hozott megoldást, így most megint rohadtul nem vagyok megelégedve, és azt érzem, hogy jutna nekem ennél jobb is. És ez most nem hisztis picsaság, persze nyilván az is, hiszen a bőrömből nem tudok kibújni, de úgy érzem, hogy ha rajtam kívül az egész világnak azon része, aki párban van, az meg tud emlékezni erről a napról valamilyen formában, akkor az marhára nem fair.

Se jövőnk, se semmi

Nem értem én ezt. Hát nem tudja, hogy holnap vizsga és ideges vagyok? Hogy jól esne egy drukkolok sms, email, két perc a telefonban, bármi, tényleg bármi. De nem. Semmi. Vasárnap óta megint semmi. Akkor is én hívtam, és úgy tűnt, hogy végülis ez most nem veszekedés volt, hanem “csak” lelket öntöttem belé. Legalábbis ő ezt mondta, idézem: “Végülis köszönöm, hogy felhívtál, és lelket öntöttél belém.” De akkor basszus, nem megbeszéltük százezerszer, hogy én szeretném, ha felhívna, vagy érdeklődne, ilyesmi? Megint azt mondta, amit most már több mint egy éve mondott utoljára. Hogy remeg a gyomra, ha csörög a telefon, és én vagyok. Miért, miért van ez? Én kedves vagyok, de azon kurvára bepöccenek, ha egyszerűen semmit nem bír kinyögni. Semmit, érted, két felnőtt ember és ott hallgat a telefonba. Percekig. Van, hogy tíz percig. Ez normális? Újabban azt szoktam csinálni, hogy amikor már azért kellően kínos, akkor felvetek valamit. Kérdezek valamit. Te mit gondolsz erről vagy arról. Pl. Háromszavas válasz, majd újabb hallgatás. A végtelenségig. A többiről már ne is beszéljünk. Nulla ambíció, lustaság ezerrel…Félreértés ne essék, én nem prédikálni akarok, nekem is van épp elég hibám. Lusta is vagyok, türelmetlen is, meg hisztis, meg durcás, és nagyon sokszor bántom, mert olyan hangon szólok hozzá, amit nem érdemelne meg. Nem rajta kellene levernem a dühömet, tudom én. Persze ez sem igaz így, de mindegy, ne részletezzük, nem ez most a lényeg.

De ettől még vannak álmaim, és tudom, hogy ha nyögvenyelősen is, de el tudok érni valamit. Magamért, azért, hogy legyen egy jövőm. Ő meg? Semmi. Egy dolog nem sikerül, és akkor már kész vége, ő nem kezd magával semmit. Ennyi volt. Érdekes hozzáállás, mondhatom. Ez a külföldön élés dolog is, engem nagyon vonz. Nem azt mondom, hogy örökre ott akarok maradni (persze még az is lehet), de az biztos, hogy nagyon szeretném kipróbálni. Ő meg? „Nem”. Nem, nem. „Miért te maradnál a kedvemért?” „Igen” mondom én, hát persze, hogy maradnék, ha van miért. De ezért, ezért a semmiért, nulla terv a szar munkájával (ami lehetne sokkal jobb is, csak kicsit akarni kellene), nulla terv velem, nulla terv úgy egyáltalán, akkor mégis miért maradjak? Talán már nem is a maradáson van itt a lényeg. Úgy az egészből kezd elegem lenni. Nem ezt ígérte, azt mondta, hogy imád, én kellek neki, jó, vagyok, amilyen vagyok, de vegyük már észre, hogy én is kurva sokmindent próbálok elviselni benne, ami nem tetszik.

Amúgy most már az is felmerült bennem, hogy valami egészen másra megy ki itt a játék. Csak ennek a három napnak legyen vége, és kiderítem. Épp a fordulón, hurrá, de meg akarom tudni. Mert ha most ezzel a viselkedéssel az a cél, hogy elmarjon maga mellől, hogy én unjam meg, és én szakítsak végül, akkor nincs értelme tovább ezt játszani. Mondja ki, hogy már nem kellek, nem szeret, idegesítem, nem akar velem közös jövőt (akkor kivel? Magával és a szüleivel?…). Kurva szar lesz, de ki fogom bírni, ahogy kétszer már kibírtam. Sőt, talán most már sokkal könnyebb lesz, mert most már tudom, hogy hiába adunk még sok-sok esélyt egymásnak és magunknak, nem fog menni. Nem egy a célunk, nem egy dolog hajt minket, nincs bennünk semmi közös, csak zrikáljuk egymást, bántjuk egymást, csak mert nem tudjuk megadni azt, amire a másik vágyik. A szerelem olykor nem elég. Másokkal is megesik.

Most valami elszorította a torkomat. Lehet, hogy a kezdődő influenzám, lehet, hogy a sírás. Nem mintha érezném a feltörő könnyeket, talán már bele is nyugodtam, hogy ez a kapcsolat sosem fog azzá válni, amivé én szerettem volna, nem leszünk házasok, nem lesz gyerekünk, nem lesz közös otthonunk, se jövőnk. Semmi.