Szörnyű vagyok. Úgy utálom magamat ilyenkor. Egyszerűen semmi sem bír rávenni a tanulásra, pedig nem keveset kellene holnap tudnom. De már nem érdekel. Mindig úgy gondolom, hogy amikor sikerem van, akkor az majd tökjól motivál, és hazaérek, azonnal nekiállok tanulni is. Hát hogyne…Azonnal fontosabb lesz, hogy mizujs a neten, melyik blogok frissültek, olvasgatás, ebédezés, pici pihizés, rákészülés a tanulásra, és hoppá már három óra van. Persze nem baj, itt az egész délután még, meg este is. Tovább teszem a semmit, közben agyalok, hogy miért nem hív a kedves, miért nem reagál semmit, esetleg mivel sértettem meg. Végül feladom az ezen agyalást is, és felhívom. Pont dokinál…Aztán visszahív később, én meg álmomból riadok…elaludtam a törikönyv fölött. Szuper. De ő legalább kedves a telefonba, semmi jele gondnak (én meg titkon már tervezem, hogy mit csinálok majd a szakítás után, szörnyű). Hipp-hopp máris este hat, hét, sorozatok, jajj közben olvasok, és tessék mindjárt éjfél, és még mindig ugyanott tartok. Sehol. De most összeszedem magam, hiszen imádom Portugáliát, a portugálokat, tehát nekem ezt tudnom kell. Legalább a összefüggéseket…Hosszú éjszaka/hajnal/reggel lesz ez.
